1970. októberében jelent meg az elsõ Skid Row album, mely a brit slágerlista 30. helyéig jutott. Nem kis teljesítmény ez a mai füllel is kissé szokatlan, kísérletezõ lemeztõl. A debütáló korongot még másik kettõ követte, jóllehet a harmadik lemez csak jóval késöbb, 1990-ben került kiadásra. Annak ellenére, hogy a zenekar igen rövid idõ alatt nagyon népszerû lett Írországban és Angliában is (sõt, két amerikai turné is belefért ebbe a rövid idõszakba!) Gary már a szólókarrier felé kacsintgatott.

1972-ben aztán elszánta magát, hogy megalapítsa saját zenekarát, amely a CBS Records szárnyai alatt, a késöbb igen elismert producer, Martin Birch segítségével elkészítette elsõ, és ebben a formációban egyetlen kiadványát, az 1973-as "Grinding Stone" címû albumot. Gary és öt társa útra is kelt a kísérletezõ és igen változatos, de különösebb sikert nem arató albummal a tarsolyukban. Hamar kiderült azonban, hogy ebben a felállásban képtelenség finanszírozni a turnét, így a kiadó nyomására Gary trióvá redukálta zenekarát. Ebben a felállásban még játszottak egy pár bulit, de az új évet már egy másik bandában kezdte meg Gary.

Mióta elváltak útjaik, Phil Lynott sikerre vitte Thin Lizzy nevû új zenekarát, melyben Brian Downey dobos és Eric Bell társaságában õrületes mennyiségû bulit játszottak az elsõ három évben. Ennek hatása leginkább Eric Bell-en jelentkezett, aki egy kínos belfasti fellépés után, "közös megegyezéssel" távozott a Lizzy-bõl. A turnénak viszont még nem volt vége, és gitárosra továbbra is szükség volt, így Chris Morrison menedzser felkereste Londonban Gary-t, akit nem ért váratlanul a látogatás, hiszen addigra már õ is hallotta hírét a kissé ittas gitáros miatt igen kellemetlenre sikerült koncertnek. "Rendben, mikor indul a gép?" - fogadta Gary a meglepett menedzsert, és már vették is az irányt Dublin felé, ahol Gary végül egy 4-5 órás próba után lejátszotta elsõ koncertjét a Thin Lizzy-ben.

A szituáció nagyon kényelmes volt számára. Az igen fiatalon önmagát "menedzselõ" gitárosnak mindössze annyi dolga volt, hogy esténként két órát játszon, minden további intéznivaló, felelõsség ezúttal más vállát nyomta. Ez aztán meg is látszott a turnén. A színpadon ellenállhatatlan, energiabomba gitáros a koncertek után sem vett vissza a lendületbõl, és igen gyakran a stáb többi tagjának segítségére volt szükség hazaszállítmányozásában. Habár a koncertek rendre sikeresek voltak, jól mûködött a trió együtt, sõt '74 márciusában "Little Darling" címmel még egy kislemezt is megjelentettek, és másik három dalt is feljátszottak a következõ Lizzy albumhoz, de idõközben Gary felismerte, hogy az önpusztító üzemmódban zajló turné nem vezet jó irányba, és kisebb feszültségek közepette távozott a zenekarból. A tervezett album végül 1974 õszén jelent meg "Nightlife" címmel, rajta a "Still In Love With You" címû dallal, amelyet még Gary játszott fel és így is került fel az albumra, mivel Brian Robertson nem volt hajlandó újra feljátszani a szólót, mondván, úgy volt tökéletes, ahogy elõdje eljátszotta.

Nem kellett sokat várni az új kihívásra. Gary még 1974-ben találkozott az új banda alapításán gondolkozó Jon Hiseman dobossal. Gary és Jon csaknem egy évig keresték a megfelelõ társakat - és a lemezszerzõdést - zenekarukhoz, mely eredetileg Ghosts névre hallgatott, de végül kiadói "sugallatra", és a többi korábbi Colosseum tag jóváhagyásával Colosseum II néven készítette a következõ három évben lemezeit. Láthatóan jót tett Garynek is a változás, és a szinte csak instrumentális jazz-rock/fusion muzsika is kielégítette zenei "kíváncsiságát". Habár lemezeik (Strange New Flesh, Electric Savage, Wardance) nem fogytak túl jól, a turnék nagy sikerrel zajlottak, ami talán nem meglepo, hiszen a két alapító tagon kívül is olyan remek muzsikusok voltak az együttesben, mint Don Airey billentyûs vagy Neil Murray (és késöbb John Mole) basszusgitáros.

1977-ben egy rövid intermezzo zavarta meg a nyugalmat. A Gary pótlására érkezett Thin Lizzy gitárosok egyike, a skót Brian Robertson egy kocsmai verekedés nyomán kénytelen volt kényszerpihenõre vonulni, és az épp amerikai turné elött álló együttes vezére ismét Gary-hez fordult segítségért. Bármennyire is jól érezte magát Gary a Colosseum II kötelékében, egy Queen-el közös amerikai stadion turnéra nem lehetett nemet mondani. Sokan úgy vélték, annak ellenére, hogy a Thin Lizzy töltötte be az elõzenekar szerepét, jó néhány alkalommal, bizony sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint a Queen. A hatalmas sikerû turné után Gary dícséretes módon visszatért társaihoz a Colosseum II kötelékébe, hiszen további koncertek és egy új lemez felvétele is a tervek között szerepelt. Valószínûleg azonban ekkor már ismét a szólókarrier gondolata foglalkoztatta Gary-t, és nyilvánvaló az "aklimatizálódás" sem volt egyszerû a stadionok színpadáról vissza a klubokba, kisebb koncerttermekbe, ráadásul úgy, hogy a sajtó is egyre többet foglalkozott Gary-vel, mint a Thin Lizzy új "csodafegyverével".

A hetvenes évek második felében, amúgy rengeteg hatás érte a fiatal gitárost. Saját zenekarain kívül is számos egyéb projektben vett rész, többnyire eltérõ mûfajú kiadványokon. Ilyen például Eddie Howell 1975-ös albuma, ahol Gary mellett Phil Collins, Brian May és Freddie Mercury neve is felbukkan, de játszott Jack Lancaster Prokofiev feldolgozásán a "Peter And The Wolf" c. lemezen, vagy Gary Boyle jazz/fusion gitáros albumán is. Andrew Lloyd Webber egy külön gitár concerto-t akart írni Gary számára, ez végül nem valósult meg, viszont egy nagyszerû lemez megjelent Webber és a Colosseum II együttmuködésének gyümölcseként.

A látszólagos kavarodásból elsõként egy újabb szólólemezzel próbálta ismét meglelni a helyes utat. A Colosseum II egy ideig még Don Airey testvérével próbálta pótolni Gary-t, de végül belátták, hogy ez így nem fog menni. Mindenesetre az 1978-as "Back On The Streets" album felvételeinél még segédkeztek, habár Jon Hiseman helyén, itt már a nagyszerû Simon Phillips-et hallhattuk a dobok mögött. Az albumot két részben vették fel, a jazz-rockos elsõ kört, egy rockosabb, már a Thin Lizzy-s fiúkkal kiegészült második követte, olyan dalokkal, mint a "Back On The Streets", a "Don't Believe A Word" és természetesen nem utolsó sorban Gary elsõ igazi kislemezsikere a "Parisienne Walkways". Mivel a Lizzy gitáros problémái csak nem akartak megoldódni, így aztán innen egyenes út vezetett az újabb Thin Lizzy tagság felé. 1978 decemberében kezdenek el dolgozni Párizsban a nagyszerû "Black Rose" albumon, mely az egyetlen Thin Lizzy album, amin Gary végig játszik.

Elmondása szerint elég kevés dal íródott erre az albumra, így kénytelenek voltak felhasználni néhány ötletet, amelyet például Phil saját szólóalbumára szánt, de Gary is hozott jó néhány saját témát. Leginkább említésre méltó a címadó tétel, ami nagyrészt Gary munkája, és már a Colosseum II korai koncertjein is fel-felhangzott belõle egy-két részlet. A stúdiómunkálatokat nehezítették, hogy végig ott legyeskedtek a zenekar körül a "drogdíler barátok" is, akik fõleg Scott Gorham gitárost és Phil-t hátráltatták a munkában. Az albumot végül Londonban fejezték be, és 1979 áprilisában került a boltokba. Hatalmas siker lett a korong, melyet egy 10 hónapos turné követett. Gary számára viszont egy kicsit korábban véget ért a koncertsorozat. Épp az amerikai körutat nyomták a Journey társaságában, amikor Gary-nek végül elege lett a drog és alkohol problémákkal küzdõ Lynott nem épp profi produkciójából.

A másik problémát Gary - és egója - számára az jelentette, hogy a menedzsment és Phil szerint, továbbra is az amerikai Scott Gorham számított a banda elsõszámú gitárosának, noha Gary érkezése óta enyhén szólva is megváltoztak a szerepek és az erõviszonyok az együttesben. Gary képességei messze túlszárnyalták Gorham produkcióját, aki miatt a turné elsõ felében nem is játszották a címadó tételt, hiszen már a lemezen is Gary játszotta fel az ikergitár témát. Így történhetett meg az nem túl szép mozzanat - amit Gary egyébként a mai napig az egyik legsajnálatosabb húzásaként említ -, hogy egy gyönyörû júliusi napon, egy 60.000 nézõ elött tartott koncertet követõen, csúnya veszekedésre került sor Gary és Phil között, mely után gitárosunk ott is hagyta a bandát a turné kellõs közepén, és Glenn Hughes-nál "keresett menedéket". A következõ néhány bulit trióként hozta le a zenekar, majd az Ultravox-os Midge Ure-al fejezték be a turnét.

A szakítás után Gary Los Angelesben maradt és igen hamar egy új zenekar összehozásán kezdett el dolgozni. Még 1979 õszén összeállt a trió, melyben a korábban a Thin Lizzy-nél is besegítõ Mark Nauseef lett a dobos, illetve a Deep Purple szétesése után szólópályáját építgetõ Glenn Hughes érkezett basszusgitárral és a rock rajongókat mind a mai napig letaglózó hangszálaival. Három dal demója el is készült, de Glenn drogproblémái miatt egyre nehézkesebben haladtak a dolgok, így a trió igen hamar befejezte mûködését. Gary viszont nem akarta feladni terveit, és Mark Nauseef társaságában, valamint két helyi fickóval (Willie Dee, Tony Newton) kiegészülve újra nekiugrottak a G-Force névre keresztelt formáció dalainak...

...folytatás erre...

...vissza...