Megfogadva Bob Daisley tanácsát, és egyúttal engedve a belsõ késztetésnek is, 1989 októberében elkezdõdtek a munkálatok az új nagylemez dalaihoz. Valószínûleg sokan furcsán fogadták Gary döntését, de szerencsére kiadója is mellé állt, így hamarosan mások is belefülelhettek abba, ami eddig csak Gary fejében szólt. 1990 januárjában aztán elsõként a japán rádiókban sugárzott interjúk alkalmával csendültek fel az elsõ demók, melyeket Gary az albumhoz készített. A John Mayall klasszikus "Oh Pretty Woman" és a "Still Got The Blues" – melyen késõbb sem változtattak semmit, hiszen annyira tökéletesen sikerült feljátszani elsõre – demó-változatait nagyon lelkesen fogadta a közönség és a szakma is. Megkezdõdtek a turné állomásainak egyeztetései.

A tervekben egy három hetes sorozat szerepelt, ami az album márciusi megjelenését követõen már látszott, hogy várhatóan nem lesz elegendõ. A két megjelentett kislemez világszerte a listák élmezonyébe került, és hamarosan milliós eladásokat produkáltak. Az idõközben megkezdõdött angol turné elsõ néhány állomásán azonban nem volt ennyire felhõtlen a hangulat. Több helyen igen rosszul viselte a közönség Gary eltávolodását a rockzenétõl, és mint utóbb kiderült jó néhányan hátat is fordítottak neki a kilencvenes években. Az, hogy mit nyert helyette Gary, a nyár folyamán már félévesre duzzadt turnén aztán már sokkal jobban látszott. Egy olyan lemezt sikerült letennie az asztalra, ami nagyban lendítette tovább sikeres karrierjét, és egyúttal kedvenc mûfaját is újra a középpontba helyezte. Sokan lehet(né)nek hálásak neki, hogy a nem épp kedvezõ"táptalajban" újra segített életre kelteni a kallódó mûfajt. Lemezén olyan vendégek tisztelték meg játékukkal, mint George Harrison, Albert Collins, vagy Albert King, illetve a régi barátok közül Brian Downey, Don Airey és Bob Daisley. A hatalmas siker persze extra terheket pakolt Gary-re is. Nyilvánvalóan hasonló sikeres folytatást remélt tõle a kiadó is, hiszen igen magasra helyezték a mércét. A következõ év nagy részét az Egyesült Államokban töltötte családjával, ahol Roger Glover segítségével elkezdett dolgozni újabb ötletein ("Cold Day In Hell"), sõt hazautazásuk napján még gyorsan egy Glover dalon is elkezdtek dolgozni együtt, ami mind a mai napig nem jelent meg. Zenekarán annyiban váloztatott, hogy a billentyûs Don Airey helyett, ismét a régi cimborát Tommy Eyre-t "sorozta be" maga mellé, de a Midnhight Blues Band névre keresztelt kísérõzenekar többi tagja - így a négytagú fúvósszekció - nem változott.

Elõdjét lemásolva az õsszel készített "After Hours" album végül 1992 tavaszán került a boltokba. A dalok ismét telitalálatok - talán csipetnyi soul-hangulattal fûszerezve -, és a promóció is remekül zajlott, így minden adott volt, hogy egy újabb sikeres évnek nézhessenek elébe. Ezúttal néhány amerikai fellépés is "becsúszott", melyek egyikén az albumon is szereplõ blues legenda, B.B. King társaságában pengettek egy jót. A sikeres turnéra hatalmas sportarénákban rendezett német fellépések, Royal Albert Hall-os koncertek, és egy videón is megörökített londoni klubkoncert tette fel a koronát, ahol szintén az örökös blues király vendégeskedett két dal erejéig. A turnét egy nagyszerû élõ lemezen foglalták össze, "Blues Alive" címmel. 1993-ban újabb pihenõ következett, amit azért néha megszakított egy-egy régi cimbora kedvéért. Elõször Paul Rodgers szólólemezén szerepelt, majd az "After Hours" turnén is fellépõ - ekkor már igen beteg - Albert Collins válogatás lemezére játszottak fel egy új dalt közösen. Egy sokkal váratlanabb meghívás is érkezett Gary számára '93 nyarán. Történt ugyanis, hogy Jack Bruce aktuális gitárosa, Bruce Saraseno úgy döntött, a turné közepén kiszáll a zenekarból, hogy csatlakozhasson a Poison-hoz. Jack Bruce-t vélhetõen elöntötte a méreg, de azért nem esett pánikba, és azon nyomban tárcsázta Gary számát, aki végül próbák nélkül ugrott a mélyvízbe, és a hátralévõ néhány fesztivál fellépésen remekül kisegítette fiatalkorának egyik legendás muzsikusát.

Jack Bruce novemberben ünnepelte 50. születésnapját, egy monstre hosszúságú koncerttel, vendégek végeláthatatlan sorával. Na, ott aztán történtek csodák! Egy nagyszerû Simon Phillips dobszóló után a lényegesen kisebb szerkó mögött kissé ittasan, fogatlanul, cigivel a szájában üldögélõ Ginger Baker vezette fel a következõ dalt, melyet aztán már csak trióként játszottak: Jack Bruce, Ginger Baker és Gary Moore. Jó 40 percet töltöttek együtt a színpadon, de már érezhetõ volt, hogy itt bizony többrõl van szó, mint egyszerû jammelésrõl. A trió együtt is maradt és BBM néven új lemezt dobtak a piacra a következõ évben, mely eredetileg Gary szólólemezének készült, de a csillagok szerencsés együttállásnak következtében végül a trió nagyszerû albumaként jelent meg. Habár a rövid promóciós turné elég felemásra sikerült, és a kritikusok is többnyire inkább lehúzták, mint dicsõítették a hallottakat, a közönség csak szuperlatívuszokban beszélt a zenekarról. Szó volt egy második album elkészítésérõl is, de ez sajnos már nem tudott megvalósulni. A blues muzsikában tett kalandozásának elsõ fejezetét az 1995-ös "Blues For Greeny"-vel zárta Gary, aki ezzel a lemezével a profi pályafutását sínre helyezõ, és gitárjátékára is nagy hatást gyakorló Peter Green elõtt kívánt tisztelegni.

Már megszokhattuk, hogy Garynek mindig újabb és újabb kihívásokra van szüksége, de valószínûleg kevesen számítottak tõle egy olyan anyagra, mint az 1997-es "Dark Days In Paradise". Ötleteihez új zenekart verbuvált. A Jack Bruce révén megismert Gary Husband dobos, az "új" Pink Floydban nélkülözhetetlen Guy Pratt basszusgitáros, illetve Magnus Fiennes billentyûs társaságában fogtak neki az új, igen modern hangzású dalok felvételeinek. Az amúgy is nagy effekt-rajongó Gary a szárazabb blues albumok után, itt bizonyíthatta mennyire tehetségesen tudja hangszerelni, a többnyire igen komor hangvételû dalokat. A számok hangzása és dallamvilága mellett, nagy változások történtek a dalszövegekben is. Sokkal mélyebb, melankolikusabb szövegek születtek ezúttal. Az albumról három kislemez is napvilágot látott, de ahogy a szakma, úgy a közönség sem nagyon tudott mit kezdeni ezekkel a dalokkal. Garybõl kikívánkoztak ezek a dalok, vélhetõen nem volt velük célja a slágerlisták meghódítása, sem újabb közönség rétegek megnyerése. A turnén viszont annál inkább kiszolgálta a közönséget! Gary dicséretére legyen mondva, sok számot beválogatott a programba új lemezérõl is, de természetesen az elmaradhatatlan blues sikereket sem hagyhatta otthon, így a mûsor közepét fõleg ezek a számok uralták. A meglepetés a végére maradt, ugyanis 1989 óta elõször, újra elõvett néhány rock dalt is! A "Wild Frontier", "Out In The Fields" vagy az "Over The Hills And Far Away" c. dalok Európa-szerte lázba hozták a rajongókat, és többen úgy vélték, talán mégis elõfordulhat, hogy Gary visszatér az oly sokáig mívelt mûfajhoz.

Amíg néhányan reménykedtek, Gary újabb sebességi fokozatba kapcsolt, és néhány jótékonysági koncert után - melyeket Gary Husband és Jack Bruce társaságába adott, többnyire Cream dalok felelevenítésével - nekikezdett újabb dalainak. Idõközben szakított kiadójával a Virgin Records-szal, mely 15 éven keresztül jelentette meg a Gary Moore kiadványokat, és egy kisebb "istállóhoz" igazolt, ahol kevesebb ellenállás mutatkozott, és lényegesen kevesebben próbáltak beleszólni, hogy mit és hogyan tegyen. Azok, akik fanyalogtak a "Dark Days In Paradise" hallatán, valószínûleg sokkhatásként élték meg a 99-es "A Different Beat" c. lemezt, melyen a modern hangzás, már annyira modernre sikerült, hogy egyenesen drum 'n' bass és dance elemek is felbukkantak rajta. Gary mindenáron ki akarta próbálni gitárjátékát egy ismeretlenebb kontextusban is, mely így utólag hallgatva tényleg remekül sikerült, több kiváló dal és nagyszerû gitárjáték jellemzi, és a hangzás is dögösre sikerült, de tény hogy akkoriban kevesen tudták befogadni.

Ma már Gary is tréfálkozva eleveníti fel, hogy is gondolhatta komolyan, hogy ez mûködõképes lesz. Néhány dalt azért átemeltek a koncertprogramba is, de többségében újra a blues szerzemények kerültek terítékre. Egybõl visszazökkent minden a normális kerékvágásba, rögtön jobb lett a sajtója, és a közönség kevésbé nyitottabb része is lelkesebben csápolt a koncerteken. Egy váratlan kézsérülés miatt viszont törölni kellett a '99-es német turné nagy részét, melyek után már csak két titkos bulin lépett fel Gary decemberben. Ezek után már senki nem mert a "hogyan továbbról" határozottan nyilatkozni, mint mindig, maradt a várakozás a rajongók és Gary közönsége számára, vajon mit talál ki legközelebb a zseniális öntörvényû gitáros.

...folytatás hamarosan!

...vissza...